A Chat Cave ötletet az indította el, hogy harmadik gyerekünket teljesen kétnyelvűnek neveljük. Én csak angolul kommunikálok vele. A nagy lányaim pedig, akik ezt az egészet kezdeményezték, és akiknek a mai napig hálás vagyok, szintén főleg angolul. A nagyobbik 13, a kisebbik 11 volt amikor megszületett a pici és azt mondták, azt szeretnék, ha a kisöcsi nem szenvedne a nyelvtanulással. Velük még voltak elbizonytalanító tényezők és csak időnként játszottunk angolul, de nem vált életmóddá. Ahogy növekszik a kicsi, egyre természetesebb és színesebb így kétnyelvűként az élet, mindenki sokat nevet, ahogy kreatívan elkezdi használni a nyelvet. Az anyanyelvű tanáraim sosem értették, hogy mi, magyar diákok, miért a jegyekért tanulunk, hogy a hibákat miért nem úgy vesszük, mint a fejlődés része és miért telik annyi időbe, hogy feloldódjunk. Tanárként visszatekintve, ők plántáltak el bennem valamit, ami más volt, mint amihez hozzá voltam szokva és vágyat ültettek el bennem mindenre, ami élménnyé teszi a nyelvtanulást, a nyelvelsajátítást. Beleéltük magunkat különféle szerepekbe, észre se vettük, hogy ránk ragadnak a szavak. Megalapították az azóta már sajnos nem aktív, de közel 10 évig tartó Országos Dráma fesztivált, ahol aktív színművészek és rendezők előtt játszhattunk, majd két évben már én is saját színdarabbal jelenhettem meg egyetemistaként az új gimnazistákkal. Észre sem vettem, már nem okozott gondot a nyelvhasználat. 

 

Ahogy a kisebbik lányom 14 lett, felvetette, hogy mivel Noellel angolul beszél ő is, mi lenne, ha a nagyobbik lányommal elmenne nyelvvizsgázni 8. osztály elején. Nem készültünk sokat, csináltam vele egy-két próbanyelvvizsgát és megcsinált pár hallottszövegértést és elsőre sikerült neki. A beszédkészségét 85%-ra értékelték, semmivel sem ért el kevesebbet, mint a nővére. Ezt az eredményt nem egy tanári irányítással érte el, hiszen itthon anya vagyok, egyszerűen ő még csak 10 éves volt, mikor megszületett a kistesó és természetes lett neki az angol. Ekkor döbbentem rá úgy igazán, mennyire kár volt, hogy első gyermekem születésekor többnyire a kétnyelvűséggel kapcsolatos tévhitekre összepontosítottam és nem a természetességre koncentráltam. A nagyobbik lányom mondogatta legtöbbet, hogy "Mami, Noellel majd csak angolul lécci, látod, hogy nekem sem megy annyira a beszéd, miért hagytad abba mikor 3 éves voltam." Rágörcsölt a nyelvtani dolgokra, frusztrálták a rossz jegyek, a kevés óraszám miatt pedig a tanárok sokszor csak a gyakorló feladatokat adják a gyerekeknek mindenhol. Így legalább elértük, hogy bár neki nehezebben ment, de természetesen használja a nyelvet, ami az életben a legfontosabb.  

2001-ben, amikor megszereztem a mesterdiplomámat angol nyelv és irodalom szakos tanárként, vitt a lendület, de a játék, a színjáték mindig benne maradt a képben, mint aktiváló erő. Mára általánossá vált, hogy a folyamatos szakmai önfejlesztést olyan önismereti munka is kíséri az életemben, amiből mások is sokat profitálnak. Átadni nyelvet csak lelkesedéssel jó igazán, a benne rejlő lendülettel, a jó hangulattal, hogy a tudás stresszmentes környezetben újra és újra aktiválódni tudjon. Ezt akartam mindig is átadni. Átadni, amit én is mástól kaptam, amit nem lehet csak úgy nyelvkönyvekből megtanulni, van, amit érezni kell, van amire rá kell hangolódni, magunkévá kell tenni. A nyelvtanuló álma lesz így az én álmom egy része is, ehhez adom a szakértelmem és a legjobb tudásom. 

A két gimnáziumban, ahol majdnem 20 évig tanítottam, akár munkaközösségvezetőként is, mindig a tanulókat tartottam szem előtt, hogyan tudnának profitálni valamit a lehetőségekből. Ezért kötöttünk ki időnként a reptéren is, mert nem bírtam, hogy úgy tanítom meg nekik, mi az a Check-in Desk, hogy azt sem tudják micsoda. Kivittem őket, ha tehettem, ha engedte az óraszám, hogy ott játszuk el élőben, hogy utaznak.. Meggyőződésem, ha harmadik gyermekünk nem érkezett volna, ugyanúgy haladok tovább. Hálás vagyok a fiamnak, hogy jött. Nem azért, mert nem volt jó csak iskolai keretek között tanítani, hanem azért, mert olyan dolgokra nyitotta ki a szemem a kilépés, ami nem történt volna meg nélküle.

Nyelvet elsajátítani csak úgy lehet, ha megtaláljuk a számunkra fontos és megfelelő aktiváló, motiváló formát.  Diákként és tanárként is, verseket, színdarabokat írtunk angolul, énekeltünk, előadtunk, prezentáltunk. Több amatőr darabot írtam és rendeztem is, vagy sajtótájékoztatókat imitáltunk, disputáztunk …  Élveztük a nyelvet és én a mai napig élvezem, ha mások is élvezik és úgy tanulnak, hogy magával ragadja őket a „flow”. Hatalmas gondolati munka van emögött, mert nagyon sok improvizálás van benne, ahogy figyel az ember a csoportdinamikára és az adott légkörre, de ez így izgalmas.
Nem erős túlzás, hogy egyrészt édesanyámnak köszönhetem, hogy ezzel foglalkozom, mert a gimnáziumi év első félévében tartott fogadóóra után nem mondta el nekem, hogy az angol tanárom közölte vele, beszéljen le engem az angolról, mert túl nagyok ezzel a terveim. Nem mondta el, mert csak ez érdekelt és nem akarta elvenni a kedvem, hogy az általam nagyra tartott tanár ilyet mond.  Igen, nekem nem volt előtte magánórám angolból, nulláról indultam, bizony a fonetika akkor még nem ment olyan jól, a drillekben nem voltam gyors, sokszor elfelejtettem az egyes szám harmadik személy "s"-t és jobban vonzott akkor az amerikai angol. A Peace Corps-os tanárok miatt. Abban volt érzés. valami sajátos spiritusz. Aztán az a tanár várandós lett és  én egy új tanárral és az anyanyelvi lektorokkal  észrevétlenül elsajátítottam az angolt, hogy aztán Angliában a Peterborough Regional College-ban beszippantsam magamba a brit levegővel járó hangulatot is és kialakult hozzájuk is a mágneses kölcsönhatás. A Debreceni Egyetemen  megkaptam mindent, ami a nyelvben szakmailag fejlesztett, ami már anyanyelvűeknek is ínyencség. Hálás vagyok az oktatóimnak!

Nem lehet megszámolni azokat, akik az évek alatt azzal kerestek meg, hogy aktiváljuk a beszédüket, mert “elfelejtettek angolul”. Egyéni, “one-to-one” órákban számolva, nincs az a pénz, amit egy átlag magyar ember ki tud fizetni, hiszen a nyelvtanár, ha őszinte, akkor a heti több alkalomra kell, hogy buzdítson. A heti sok órára. El kell ismerni, minél többször használjuk a nyelvet, gondolati vagy verbális formában, értelmezve az üzeneteket, annál jobb. Általában otthon egyedül nem megy és szeretnél társaságot. Valójában a volt tanítványaim buzdítottak, hogy csináljuk együtt, mert szerették a kommunikációs órákat.

 A pandémiás helyzet miatt sok minden nem úgy működik, ahogy elterveztük, de az egyértelmű, hogy nyelvet tanulni jó, élvezettel és beleéléssel tanulni pedig még jobb.