Abigail Breiseth az 1993/94-es tanévben dolgozott Magyarországon és anyanyelvi tanárként meghatározó szerepet töltött be angol utam során. Akkoriban rendszeresen találkoztunk Peace Corps-on vagy más szervezeten keresztül hazánkba érkező fiatal anyanyelvi tanárral. Nem a csodát hozták, hanem a lehetőséget. Nem a szabadságot hozták, hanem a szabadság bennünk rejlő felismerését.

Miért is jöttél annak idején Magyarországra?
Valami egzotikusat akartam csinálni mielőtt megöregszem és megállapodok. Úgy tűnt a tanítás a jövőt illetően fontos szerepet fog nálam betölteni. Érdeklődtem az egyetemen, ahol akkor tanultam (University of Chicago), hogy van-e lehetőség külföldön tanítani. (Ez még akkor volt, amikor nem volt lehetőség az interneten olyan mértékben keresgélni, mint manapság. Nem volt gépem sem. 😊) Egyetlen egy program volt, ami megfelelt nekem és az Magyarországon volt. A Beloit College egyik hallgatója kezdeményezte. Arról volt híres, hogy olyan nyelvekre fókuszált, amiket a legtöbb amerikai felsőoktatási intézményben nem lehet megtanulni. Egy átlagos iskolában akartam tanítani, átlagos közösségben és ez pont jó volt nekem. Később hallottam, hogy a program neve „The Central European Teaching Project”-re (Közép-Európai Oktatói Program) változott.

Mit tudtál előtte az országról?
Nagyon keveset. Kozmopolitán embernek tartottam magam, sokat utaztam, de soha nem voltam Közép-Európában. Sok lengyel származású amerikai volt a gimnáziumban, de ennyiben ki is merült a tudásom. A Chicago-i Egyetem, ahol az egyik alapdiplomámat szereztem, persze nagy magyar elméknek adott otthont, olyan tudósoknak, mint Teller Ede, Szilárd Leó, Csíkszentmihályi Mihály, szóval legalább tudtam a nevüket és olvastam néhány könyvet.

Mi volt a benyomásod a magyar fiatalokról a nyelvtanulás tekintetében?
Általánosságban véve olyanok voltak, mint máshol. Szenvedélyesek tudnak lenni, a szenvedélyüknek elkötelezettek és néha közömbösek olyan tantárgyak felé, amik nem keltették fel az érdeklődésüket. Mindenki reagált valahogy azokra az üzenetekre, amit a rendszer adott nekik. A tehetségesebbek nagyon keményen dolgoztak és meg akartak felelni, jó helyet szerezni az iskolában, míg azok, akiknek nem a tanulás volt a cél, bár szorgalmasok voltak a gimiben és a szakközépiskolában is, úgy tűnt, ők kevésbé érzik magukat az iskola részének. Talán ez volt az oka, hogy nem volt számukra annyira fontos a tanulmány. Visszagondolva, hogy hány felnőtt mondta nekem, hogy a szakközépiskolás fiúk buták, nem érdekli őket az iskola, számomra lenyűgöző, hogy még így is mennyire keményen próbálkoztak, az elkedvetlenítés ellenére.

Elkedvetlenítés?
Igen. A szakközépiskolás fiúk szorgalmasok tudtak lenni, de nem mind a tanulmányukban, hanem valami másban. Felelősek voltak. Rám nagy hatással volt, hogy mind elkészítette a házi feladatát. Viccesebbek voltak, mint sok gimnazista, nyugodtabbak, nem kialvatlanok és kevésbé akartak az én kedvemben járni, mégis barátságosak voltak. Élvezték, ha szórakozva tanultak és nem az érdekelte őket, hogy jó eredményt érjenek el. Sokszor a tanulmányilag előrébb járók azt gondolták, hogy a különféle tevékenységek túl szórakoztatóak, ezért jelentéktelenek a tanuláshoz.

Emlékszem egy szituációs feladatra, amikor egy zsúfolt buszon utasokat kellett eljátszani, mennyire nehéz volt mozgatni a csoportunkat.
Na azokkal a fiúkkal nem volt ilyen. Ráadásul voltak köztük akik törekedtek, hogy nagyobb teljesítményt érjenek el. Az egyikük egy színdarabban is szerepelt.
Arra tényleg rossz emlékezni, hogy nap nap után mindig táskás szemekkel jöttek a diákok iskolába és hogy nekik mekkora volt a stressz a tanulmányuk miatt. Nyelvtanulóként hozzá voltak szokva, hogy jegyzeteket és nyelvtani formulákat tanultak. Elképesztőek voltak a memorizálásban és a felelésben. Nagyon nehéz volt őket rávenni, hogy kreatívan írjanak vagy hogy az új tudást rögtönzésre vagy nem előre megírt szövegekben, hanem tapasztalat szerzésre használják.

Az amerikai tanárok is folyamatosan küzdenek azzal, hogy túl magas vagy túl alacsony az elvárásuk. A mi kultúránkban, ami hivatalosan meritokratikus elven működik és a társadalmi rang nem függ a berögzült társadalmi osztálytól, hanem a kemény munkától és szorgalomtól, kevésbé fogadják el, ha valaki azon a ponton akar megragadni, ahol éppen van. Itt már nem mondja senki, hogy „Na, te fekete vagy, te tanulj valami szakmát, ne készülj egyetemre!”. Inkább úgy fogalmazunk, hogy valakinek „tanulmányilag nem ajánlott az egyetem, ezért inkább tanuljon valamilyen versenyképes szakmát. Ez is rasszista, beskatulyázó, igazságtalanul alacsony szintet elváró hozzáállás, csak a gyerek tiszteletét próbálja sugallni. Az amerikai iskolák szegregáltabbak ma, mint a 60-as években. Az egyetemeken ugyan ez a helyzet. Az etnikai hovatartozás és a jöveledelem nagyon sokat számít.
Szerintem a tanároknak meg kellene tanítani a diákokkal, hogy nyugodtan vállaljanak be kockázatot a tanulmányukat és a társadalmi hovatartozásukat illetően. Nagyon ijesztő valami újba belevágni, új ötletet megvalósítani, bevállalni annak a kockázatát mások előtt, hogy esetleg nem sikerül valami. Könnyebb ragaszkodni ahhoz, ami a komfortzónán belül van, ami valójában egy tanulás ellenes hozzáállás. Viszont belekényszeríteni a gyerekeket ebbe a kockázat bevállaló mentalitásba káros. A gyereknek biztonságban kell érezni magát, mint amikor van egy biztonságot adó otthon és onnan megpróbál dolgokat.

A nyelvtanulásban milyen erősségeket és gyengeségeket tapasztaltál itt nálunk?
A magyar diákoknak a nyelv nem jött könnyen. A magyar nyelv annyira egyedülálló, nem sok nyelvi tudást lehet átvinni másik nyelvbe, nem olyan nekik, mint például egy indo-európai nyelvet beszélő nyelvtanulónak lenne. A nyelvtani szerkezetek, a szókincs és a kiejtés többnyire nem ösztönösen jött a magyar diákoknak. Egy spanyolnak franciát tanulni, vagy egy német ajkúnak norvégot sokkal könnyebb. Ez a fajta nyelvi homogenitás hátrányt jelent. Sokat gondolkozok ezen, főleg az akcentust illetően. Egy angol anyanyelvű számos akcentust megért, legyen az amerikai, brit, ausztrál, kanadai és hasonlók, nem beszélve azokról az akcentusokról, akiknek nem anyanyelve az angol. Hozzá vagyunk szokva, hogy ugyanazt a szót másféleképpen halljuk és meg kell fejteni, mit is hallunk. Ezekkel játszunk, mint a gyerekek, hogy utánozzuk a különböző akcentusokat. Gyerekként eszméletlen déli akcentusom volt, ehhez jött a texas-i, az ír, a az elegáns brit és a munkásosztály brit, amikor idősebb lettem, aztán meg az orosz akcentusú angol. Jelenleg a baltimore-i akcentuson dolgozom. Elég nehéznek találom.
A magyarok a magyarhoz vannak hozzászokva és szerintem ez nehezíti egy új nyelv megtanulását, ahol sok új hang és akcentus van. A diákok munkamorálja és elszántsága szükséges hozzá, hogy változást hozzon. Sok esetben ez meg volt az én tapasztalataim szerint. A tanulók tudták, hogy az angol olyan, mint egy jegy a világba és egy újonnan Magyarországra érkező fejlődéshez. Akik ambiciózusok voltak, szerették az irodalmat, a zenét, a filmeket, azok nagyon éheztek az angolra.

A gyengeségek leküzdésére milyen tanácsaid vannak?
Minden diáknak más az erőssége és a gyengesége. Sokkal könnyebb örömmel tanulni, mint szenvedéssel. Azt tanácsolnám nekik, hogy keressék meg a módját, hogy a nyelvtanulást a saját örömszerzésükhöz kössék. Például ha valaki nagyon szereti a zenét, akkor sok angol nyelvű dalt hallgasson. Tudósok nézzenek a youtube-on tudományos kísérletekről videókat és hasonlók. Az erősséget arra használd, hogy enyhítsd a gyengeségeket.
A gyakorlásnak is meg van a helye, de ha a nyelvtanulást a nehéz részek megértéséért folytatott harcnak éljük meg, akkor sokkal nehezebb lesz és kevésbé hasznos, mert végül kevesebbet fog az ember tanulni vele. Ha barátságos vagy, de a nyelvtant valahogy nem jegyzed meg akkor menj, beszélgess emberekkel. Abban a fesztelen közegben a nyelvtan beszippantod magadba és az is számít! ha csendes és visszahúzódó vagy, akkor gyakorolj úgy, hogy nézed a kedvenc filmjeid és utánozod őket. Ezzel gyakorlod a kiejtést, a nyelvtant, a szókincset, idiómákat és a folyékonyságot, akkor is, ha nem eredeti mondatokat mondasz idegeneknek. Olvass sokat, bármit. Ha már magasabb szinten vagy, akkor is ez a megoldás. Minél többet olvass cikkeket, regényt, verseket, bármit. Az anyanyelvünk is így fejlődik.

Hogyan teheti a nyelvet teljesen magáévá valaki?
Jó, ha figyelembe veszi valaki, hogy miért is tanulja a nyelvet. Munkához kell? Kell az egyetemi diplomához? Ezeket a nyelvtanulókat nem a nyelv tiszta szeretete motiválja. Valójában viszont, ha úgy tekint valaki a nyelvre, mint egy szükséges eszközre valamihez, akkor könnyebb azzal törődni, hogy mennyire is beszéli jól valaki. Az angol a kereskedelem nyelve, de ez megkönnyíti sokak számára az angol nyelv tanulását, mert javul a munkahelyi kilátás és a legtöbb ember szereti, ha több a pénze és több lehetősége van. Nekünk angol anyanyelvűeknek gyakran a francia a szerelem nyelv. Akiknek nincsenek pénzügyi aggodalmai, azoknak azt mondanám, hogy bármilyen nyelv tanulása okosabbá tesz.Fejleszti az agyat. A világot teszi az öledbe. Empátiára nevel, együttérzésre és szélesíti a látókört. Az a fajta bölcsesség, amit így nyersz, a kulturális kompetencia, amire szert teszel, az folyamatosan megérinti az életed a lehető legmeglepőbb és előre nem látható formában. Segít, hogy a körülöttünk lévő dolgokat élvezzük és mélyrehatóbban megértsük.

Van olyan zenekar, film, amit szerinted nyelvtanulóként érdemes követni, nézni vagy ez ízléstől függ?
Ez teljes egészében ízlés kérdése, viszont személyesen én azt gondolom, hogy a világban körülöttünk történő dolgokról jó, ha tájékozódunk és nézünk vagy hallgatunk híreket az adott idegen nyelven is.

Ha motiválhatnál magyar nyelvtanulóka most, mit mondanál nekik?
A világnak szüksége van rátok! Szükségünk van a ti nézőpontotokra, a ti tapasztalataitokra, abban a globális párbeszédben, ami az emberi élet és civilizáció továbbhaladásáról szól a bolygónkon! Nem igazságos, hogy nem beszélünk mindannyian magyarul, de sajnos ez így van, így kérlek Benneteket, tanuljátok az angolt és más nyelvet is, mert ezzel gazdagítjátok a saját felfogásotokat. Énekelhettek dalokat a gyerekeitekkel, élvezhetitek a hollywood-i filmeket, videókat csinálhattok a szélessebb közönségnek, dolgozhattok a Microsoft-nak vagy egyszerűen csak leérettségiztek. Bármi is legyen a célotok, azzal becsatlakoztok egy angolul beszélő globális közösségbe és ezzel kifejlesztettek magatokban egy olyan készséget, ami több nevetésre, sírásra és éneklésre ad lehetőséget.

Nekünk tanároknak mit tanácsolnál? Sok év tanítás után jöhetnek fursztrációk.
A felnőttek dönthetnek. Eldönthetik, mit fogadnak el, mit hagynak figyelmen kívül. A viselkedésükkel példát adnak, ami befolyással van más felnőttre is. Nálunk rengeteg írás jelent meg arról, hogyan is változik a kultúra az oktatásban.
Ami a frusztrációt illeti … az örömhöz ragaszkodni kell. Nem kell, hogy valaki Superman legyen! El kell fogadni, hogy mindent nem tudunk megváltoztatni és csak próbálkozunk. Ha magunkra nem figyelünk, másra se tudunk. Én mindig ezt mondom 27 év tanítás után a barátnőimnek. Van erre sok mondás is. Ne engedd, hogy a fejedre üljenek, lassíts, találd meg a boldogságod, fel a fejjel, becsüld meg, amid van, ne húzd fel magad apró-cseprő dolgokon ad infinitum.

Abigail Breiseth névjegy
A Baltimore City Schools (Baltimore, Maryland, USA) tanára, jelenleg kórházi kezelés alatt lévő gyerekeket tanít. A Southwest Partnership oktatási gyűjtőszervezet tanácskozásait vezeti. Két alapdiploma megszerzése után tanári mesterdiplomáját a Goucher College-ban szerezte, különös figyelmet fordít a veszélyeztett gyermekek tanulására. 27 éve tanít. A Southwest Baltimore Charter School társalapítója.